Tizenegyedik fejezet

 

 

 

Liam csak hánykolódott, nem találta a helyét. Az idő múlását a sötét cella mennyezetéről csöpögő vízcseppek kopogása, a sarkokban matató rovarok ciripelése és saját korgó gyomra jelezték. Úgy érezte, napok, sőt hónapok óta sínylődik már a tömlöcben. A kezét és a lábát a falhoz láncolták, de a lánc szerencsére elég hosszú volt ahhoz, hogy tudjon járkálni. Persze sehova sem mehetett, ráadásul nem is látott semmit a tökéletes sötétségben.

Úgy döntött hát, hogy leül a földre, a hátát a tömlöc falának veti, és megpróbál aludni, hogy teljen az idő. Az eseménytelen, unalmas sötétben könnyedén kikapcsolta az agyát. A talaj hideg volt, és egy idő után kikezdte az ülepét. Reszketni kezdett, arról nem is beszélve, hogy elgémberedett a nyaka és a dereka.

A rovarok időnként felbátorodtak, és megközelítették. Először csak aprókat csíptek belé, mintha kóstolgatták volna. Idővel azonban egyre élesebb fájdalomra ébredt, és valahogy mindig nagyobb rovarokat kellett lesöpörnie magáról.

Amikor ébren volt, Ryderre gondolt. Bármit megadott volna érte, csak hogy még egyszer lássa, csak hogy még egy utolsó korsó sört megihasson vele a Csorba Kancsó fogadóban, és elmerenghessenek a gyerekkorukon. Sosem tudta volna elképzelni az életét Ryder nélkül, és most nem is tudta, hogy mi tévő legyen. Az elmúlt két hónapban csak sodródott az események árjával. Nem volt aktív részesük, csak hagyta, hogy megtörténjenek. Nem önmaga irányította a sorsát, és nem is akarta többé. Ahhoz, hogy átvehesse önmaga felett az irányítást, tudnia kellett volna, hogy mit akar kezdeni az életével, de Liam nem tudta.

Csak a bátyja elvesztése felett kesergett. Rettegett a naptól, amikor elhalványul majd az emléke. Csak a gyásznak és a fájdalomnak akart élni. Abba akart kapaszkodni.

Idővel elszenderedett. Arra ébredt, hogy valaki elhúzza a cella reteszét. Kinyílt az ajtó, és vakító fény ömlött be a nyíláson. Felemelte a kezét, hogy eltakarja a szemét, de az még így is könnybe lábadt. Kősulyok kapitány jelent meg az ajtóban, néhány fáklyás őr kíséretében.

— Látogatód érkezett — mondta, majd eloldotta Liam láncait. — Kelj fel!

Liam előbb az oldalára helyezte a testsúlyát, majd nehézkesen feltápászkodott.

Nehezebben ment, mint várta. Az izmai lemerevedtek, az ízületei sajogtak.

— Mióta vagyok már idelent? — kérdezte.

— Már egy tíznapja — felelte Kősulyok, majd Liam hóna alá karolt, és felsegítette.

Liam megbillent, ahogy a lába megroggyant.

— Nesze — mondta Kősulyok, és odanyújtott Liamnak egy kendőt.

Liam elvette a csomagot, miközben előre-hátra dülöngélt, és a lábát próbálgatta. Egy egész cipót talált a kendőbe csavarva. Nem fecsérelte az időt arra, hogy falatokat törjön le belőle. Az ösztönei átvették az irányítást a teste felett, és valósággal széttépte a cipót a fogaival, akárcsak a farkas a zsákmányul ejtett nyulat.

— Lassabban. Ha így zabálsz, kihányod az egészet — figyelmeztette Kősulyok.

Liam abbahagyta a falást, és nagy levegőt vett, az orrán keresztül. A szája ugyanis tele volt. Óvatosan lenyelte, majd a kapitányra nézett.

— És ki akar látni?

— Majd megtudod. Gyere utánam!

Jeges borzongás futott végig Liam gerincén. Rosszat sejtett. Követte a kapitányt, de a félig megevett cipót nem tette le. Végigmentek a tömlöcfolyosón, és betértek a tágas helyiségbe. Bárki legyen is a látogató, Purdun nem akarta, hogy abban a nyomorúságos cellában lássa Liamot. Az új helyiség jóval nagyobb volt, és világos, tekintve, hogy ablakai is voltak, amelyeken keresztül friss levegő áramlott be. Liam nagy levegőt vett. Elégedetten fújta ki.

A mennyezetről tucatnyi bilincs lógott le. A láncuk túl rövid volt ahhoz, hogy leülhessen a földre, ahogyan a cellájában tette. Kősulyok a bilincsek felé terelte.

— A balt — mondta, és megfogta Liam karját.

Liam engedelmeskedett. Túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenkezzen.

— Hogy tetszik a mi kis tömlöcünk? — kérdezte a kapitány.

Bár nyilvánvalóan gúnynak szánta, a hangja másról árulkodott. Mintha megsajnálta volna Liamot, és talán együtt is érzett vele.

Miután felpattintotta a bilincset Liam csuklójára, Kősulyok kapitány kiment a helyiségből, a két őr kíséretében. Az ajtót nyitva hagyták. Liam megrángatta a láncot, amely hangosan megcsörrent, de nem engedett. Felhúzta magát, és himbálózni kezdett, akárcsak egy kisgyerek. Oly sokáig gubbasztott a sötétben, hogy a lelke hirtelen szárnyra kapott. Legalább szórakozik egy kicsit, ha már az akarata ellenére tartják fogva.

Abbahagyta a himbálózást, és beleharapott a cipóba. A gyomra kezdett megtelni, ami elégedettséggel töltötte el.

Léptek zaját hallotta a folyosóról, majd két alak jelent meg az ajtóban.

— Az összes istenekre! Hogy nézel ki, Liam?!

Liam nem erre számított. Azt várta, hogy egy vad külsejű, izmos férfi lép majd be hozzá, hogy kiverjen belőle minden hasznos tudnivalót.

— Anyám! — horkant fel meglepetten.

— Jól vagy? — kérdezte Angeline, és odarohant a fiához, de pár lépéssel előtte megtorpant.

Liam végigtekintett saját magán. A ruhája egy merő mocsok volt, bűzlött, és alig tudta mozgatni a tagjait, úgy elgémberedtek a sok fekvéstől.

— Mit gondolsz? — kérdezte.

Az anyja a szája elé kapta a kezét, és könnyek szöktek a szemébe.

Liam azonnal megbánta gúnyos szavait.

— Jól vagyok. A ruhám egy kicsit koszos, de jól vagyok.

— Ez a jutalmad, amiért beálltál abba a Karomba — szólalt meg az apja.

— Most, hogy láncra vertek, befejezheted a művedet — gúnyolódott Liam az apjával is.

— Elég! — csattant fel Angeline. — Mindketten hagyjátok abba!

Szigorú pillantást vetett Douglasre, majd Liam vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa.

Liam az apját nézte. Gyűlölte őt. Egészen eddig még gondolni sem mert ilyesmit, de a kimerültségtől levetkezte a gátlásait, és többé nem foglalkozott a következményekkel. Félt, hogy mit gondolnának a többiek a faluban, ha megtudnák, hogy megveti azt az embert, aki nemzette. De mióta tömlöcbe vetették, sokat gondolkodott, és rájött, mitől kell igazán félnie az életben. Nem maradt vesztenivalója, többé nem félt az apjától.

— Miért jöttetek? — kérdezte tőlük.

— Purdun egyik testőre kért meg rá minket — felelte undorral teli hangon az öreg.

— Azért jöttünk, mert aggódtunk érted — vágott közbe az anyja. — Eltűntél. Nem tudtuk, hogy hol lehetsz. Azt hittük, te is meghaltál az egyik ostoba rajtaütésen, mint Ryder.

Bátyja nevének hallatán Liam dacos dühe lelohadt. Elhátrált az anyjától.

— Ryder azért halt meg, mert harcolt a hitéért — mondta nyugodt, halk hangon. Mélységes fájdalmat érzett. — Ti mindketten túl ostobák vagytok ahhoz, hogy ezt megértsétek.

— Ó, Liam! — Az anyja zokogásban tört ki.

— Nézd, mit tettél! — förmedt rá az apja, és átölelte a feleségét. Liam rezzenéstelen arccal nézte őket. Túl elcsigázott volt ahhoz, hogy az ő érzelmeikkel foglalkozzon.

— Mit akartok tőlem? Miért jöttetek ide?

— Azért, hogy megpróbáljunk jobb belátásra bírni — szipogott Angeline.

— Nos, mivel nem futhatok el előletek — erősen megrázta a láncait —, meghallgatlak titeket. Beszéljetek! — mondta, majd felhúzta a lábát, és hagyta, hogy a teste himbálózzon.

Liam becsukott szemmel, ernyedt izmokkal, mosolyogva lógott, akárcsak egy bárgyú kisgyerek. Még sosem mert így beszélni a szüleivel. Gyerekkorában mindig meghátrált előlük, ha vitára került sor. A rabság azonban megváltoztatta. Szabadabbá tette. Bár sajogtak az ízületei, az izmai nem akartak engedelmeskedni agya parancsainak, erősebbnek érezte magát, mint korábban.

Egészen hátralendült, és megtornáztatta az izmait. Kinyitotta a szemét. Látni akarta az apja arcát. Legnagyobb meglepetésére Samirával találta szemközt magát. A szülei kimentek a cellából.

— Üdv — mondta mosolyogva Samira.

Liam azonnal kihúzta magát. Hirtelen elvörösödött, amiért olyan cefetül festett.

— Mit keresel itt? — kérdezte tétova, bizonytalan hangon. — Úgy értem, üdv — tette hozzá gyorsan.

— Nézz csak magadra! — mondta Samira, és tetőtől talpig végigmérte a sógorát.

Megérintette Liam arcát. Liam csípős fájdalmat érzett, és elhúzódott tőle. Megérintette a saját arcát. Horzsolást érzett, amelyre rászáradt a vér.

— Hogy került ez ide? — kérdezte.

— Azt hittem, te majd megmondod.

— Biztosan a patkányok voltak — vont vállat Liam.

Samira mosolya lelohadt, és a helyét undor vette át.

— Patkányok?

— A cellámban — bólintott Liam.

Samira rémülten körbenézett.

— Nem itt. Egy másik cellában tartanak fogva. Körülbelül harmadekkora, és nincs ablaka. Olyan, mint egy verem — magyarázta Liam.

Samira ismét megérintette Liam arcát.

— Miért csinálod ezt?

— Mit?

— Miért szenvedsz feleslegesen?

— Nincs választásom. Nem én kértem, hogy hozzanak ide.

— Ha felteszek most egy kérdést, megígéred, hogy őszintén válaszolsz?

— Persze — vágta rá Liam.

— Megpróbáltad megtámadni Purdun nagyurat, itt az erődben?

— Szóval hallottál róla? — vigyorgott Liam.

— Igaz?

— Igen. Kétszer is.

— Kétszer? — Samira a szája elé kapta a kezét, mert a kelleténél hangosabbra emelte a hangját. — Tényleg?

Liam bólintott. Még mindig vigyorgott. Melegséggel töltötte el a tudat, hogy ennyire vakmerő és ostoba volt egyben. Büszkének érezte magát.

Samira elfedte ugyan a mosolyát, de Liam látta rajta, hogy értékeli a vakmerőségét.

— Ryder büszke lenne rád.

— Igen, én is azt hiszem — bólogatott Liam.

— Ugyanakkor nem szeretett volna így látni — mondta Samira, és fitymálón megrángatta Liam mocskos ruháját.

— Én sem akarom így látni magamat.

— Akkor vess véget ennek! — mondta egy hang Samira mögött.

Liam elnézett bátyja feleségének válla fölött. Purdun bárót pillantotta meg.

— No lám, csak nem a jó öreg barátom az? — mondta Liam, majd megfordította Samirát. — Samira, hadd mutassam be neked Purdun nagyurat, Ahlarkham báróját — mondta gúnyos hangon.

Purdun elengedte a füle mellett a csípős megjegyzést. Mosolyogva lépett közelebb.

— Köszönöm, Liam. Szóval te vagy Samira — mondta, és megfogta Samira kezét.

Samira kötelességtudóan üdvözölte a bárót.

— Igen, nagyuram.

— Szóval, Liam, kész vagy elfogadni végre az ajánlatomat? — kérdezte Purdun.

Liam egyetlen testőrt sem látott, és erősen kételkedett benne, hogy a félóriások beférnek a cellába. Purdun tisztes távolságot tartott így is, hogy Liam keze le volt láncolva.

— Miféle ajánlatot? — kérdezte Samira.

— Liam nem említette? Megkértem, hogy csatlakozzon a testőrséghez.

— A válaszom még mindig nem! — sziszegte Liam.

— Mindez nem volt rád semmilyen hatással? — kérdezte a báró, és egy széles mozdulattal felölelte a cella rideg falait.

— De igen. Erősebbé tett...

— Liam! — Samira félbeszakította, és megszorította a karját. — Ne légy ostoba! Tedd meg, amit a báró úr kér, és akkor végre kiszabadulhatsz innen.

— Maradj ki ebből! — emelte fel a hangját Liam, és szigorú pillantást vetett a nőre.

— Légy észnél, Liam! — szólalt meg Purdun. — Hallgass Samirára! Ha itt maradsz a tömlöcben, rövid és szánalmas életed lesz.

— Akkor oldozz el! — mondta Liam, és a báró felé nyújtotta a kezét.

— És mi lenne, ha elengednélek? Hová mennél? Haza? A Karmazsin Karom árulónak tart. Az életed fabatkát sem ér. Vagy tán elmennél Duhlnarimból? Elhagynád Ahlarkhamot? Lefogadom, hogy még sosem jártál Llorbauthnál messzebb. Talán eljutottál egyszer Shalanéig, de annál távolabb biztosan nem. Jobban ismered nálam a Karmazsin Karmot, de biztosra veszem, hogy felkutatnának, ha Earlkazarban maradnál. Képes lennél mindent feladni? Képes lennél hátrahagyni a családodat, és teljesen új életet kezdeni valahol?

Liam nem felelt, csak bámulta a bárót.

Purdun folytatta.

— Csatlakozz a testőrséghez! Akkor valóban eloldozlak. — A báró benyúlt az egyik zsebébe, és kivett belőle egy kulcsot. — Itt maradhatsz, és eltarthatod a családodat — mondta, és Samira felé biccentett a fejével.

— Biztonságban lesztek. Jó kiképzést kapsz majd, a legjobb fegyvereket forgathatod, és jól megfizetlek.

— Hallgass rá, Liam! — mondta Samira, és még erősebben szorította Liam karját. Bár sajgott minden porcikája, Liamot kellemes melegség járta át. — Nincs más választásod.

— Valóban nincs — csatlakozott Purdun, fanyar mosollyal az ajkán.

Liam már a báró arckifejezése láttán haragra gerjedt. Önbíráskodó zsarnok! Neki persze könnyű. Minden adu nála volt, és tudta is ezt. Bármit megtehetett. Mindez dühítette Liamot. Valószínűleg soha, egyetlen napig sem kellett nélkülöznie semmit az életben, kesergett magában. Valószínűleg sohasem dolgozott a földeken, és sosem feküdt le korgó gyomorral. Soha, senki sem mondott nemet neki.

Hadd legyek én az első, gondolta Liam. Dacosan kihúzta magát, és megcsörgette a láncait.

— Van választásom. Nemet is mondhatok. Választhatom a halált az árulás ellenében.

Purdun fölényes mosolya haragos grimasszá alakult.

Samira elengedte Liam karját. A nő érintésének a hiánya szomorúsággal töltötte el Liamot. Samirával az oldalán ismét erősnek érezte magát, ismét felvehette a harcot a báróval.

— Könyörgök, ne tedd ezt! — esdekelt Samira. — Nem bírnám ki, ha mindkettőtöket elveszítenélek.

Liam Ryderre gondolt, arra a pillanatra, amikor utoljára látták egymást. A bátyja a porban haldoklott. Az utolsó szavai rémlettek fel lelki szemei előtt: „Vigyázz Samirára! Mondd meg neki, hogy szeretem!”.

Liam a nőre nézett. Néha olyan keménynek tűnt, mint az elefánt csontja, néha meg érzékenynek. Mint most is.

Becsukta a szemét. Ryder várakozva tekintett le rá. Összeszorította a fogát, és alig hallhatóan mondta.

— Rendben. Megteszem.